3.rész

Fájó emlékek

Daniel bevert egyet Charlienak. Charlie orrából folyni kezdett a vér.
Daniel megragadta a kezem és elráncigált.

-Jól vagy? - ölelt magához.
-Igen! Meg se éreztem. - mosolyogtam.
-Egy ilyen ütés még nekem is fájt volna. - valami miatt Danielből árad az aggodalom.
-Jól vagyok! Nyugi! - a szemébe néztem és az arcára tettem a kezem. - Nyugi! - mosolyogtam. Daniel lassan megcsókolt.
-Leszel a barátnőm?
-Nem tudom... Szeretnéd?
-Igen!
-Nagyon?
-Uhum.. - megcsókoltam.
-Rendben! - megharaptam a száját. - De figyelmeztetlek! Soha többé nem engedlek el!
-Rendben van! - megmarkolta a fenekem.

Daniellel kézen fogva sétáltunk a folyosón. Mindenki minket nézett.
Charli bocsánatot kért.
Mondtam neki hogy még egyszer elő ne forduljon, mert nem lesz jó vége. Rácsillogtattam vámpír szemeim természetesen úgy, hogy csak ő lássa. Ijedten elsietett.
Az utolsó óra előtt megnyomtam a vészjelzőt, mert untam a suliba lenni. Utána haza siettem és lefeküdtem az ágyamra. A falat bámultam és álomba szenderültem.

Láncok csörgését hallom.
Megint Ő az!
A sarokba kuporodom.
Nagyon félek.
Elfojtom a sírásom, mert tudom hogy nem szereti ha sírok.
Belép az ajtón!

Riadtan ébredek fel és levegőért kapkodok.
Nem tudom mi volt ez... Soha nem álmodtam még hasonlót. Viszont megtörténtnek érzem.
Már sötét van. Az egész házat sötétség tölti el. Olyan magányos. Ekkor döbbenek rá mennyire hiányzik Mami. Utána szeretnék menni. Könnyek szöknek a szemembe. Vele akarok lenni!
Temetem arcomat a tenyerembe.
Egy idő után megnyugszok. Elfelejtem a bánatom és elindulok az éjszakába.
A sok drogos és alkoholista. Szeretem nézni ahogy állnak és bambulnak. Majd összeesnek. Mulatságos látvány ahogy szenvednek.
Pár perc múlva beleunok.
Elsétálok Daniel háza előtt. Meg kéne lesnem mit csinál, de az már túl menne minden határon.
Magamban gyorsan megvitatom a dolgot, majd elsietek.
Ostorozom magam amiért így cselekedtem.

Nem merek elaludni. Mi lesz ha megint olyan érzésem támad, hogy ez nem álom... 

Basszus! Már megint! Nem kapok levegőt... Megnyugszom... Nagy nehezen.. 

Nem megyek ma suliba. Ebben az idegállapotban biztos nem!
Anya felsőjében aludtam. Olyan illata... Olyan ,, Anya " illata van. Várom hogy lefőjön a kávé. Megcsörren a telefonom. Daniel az.

-Szia! - fátyolos a hangom.
-Jó reggelt Kincsem! - ha tudnád milyen elbaszott a reggelem... Jegyzem meg magamban. - Miért nem jöttél suliba? - hallom a hangján hogy aggódik.
-El is aludtam, rosszul is vagyok egy kicsit és fáradt is vagyok. - megdöbben - Jól vagyok ne aggódj! - kedvesebb hangon nyugtatom meg.
-De azért suli után felugrok hozzád! - jelenti ki..
Akarom hogy feljöjjön? Nem tudom.
-Elég szarul nézek ki Daniel.. Nem szeretném hogy így láss. - valami féle okból esdekelni kezdek.
-De engem nem érdekel hogy hogyan nézel ki! - horkan fel - Szeretnélek látni! És nem fog megakadályozni az hogy te bármilyen  ,,szarul nézel ki"! - fenyegető a hangja.
-És egy bekulcsolt ajtó sem állja az utad? - csipkelődöm.
-Ha kell betöröm! - elnevettük magunkat.
-Akkor várlak!
-Majd érkezem! - letettem a telefont.

Huncut mosoly húzódik az arcomra.
Ne engedj a kísértésnek kislány!!
Parancsolom magamnak.
Nem szabad közel engednem magamhoz. Szeretném de nem lehet. Amint megtudná hogy ki is vagyok.. Azonnal meg kéne ölnöm. Azt pedig nem szeretném.. Nagyon nem!
Lassan ideér Daniel. Izgatott vagyok. Felkaptam egy hosszú fehér nadrágot, egy kék magassarkút és egy sötét kék atlétát. Nem merem hátamat szabadon hagyni, mert az álmomra emlékeztet. Szorongás tölti el a testem. Felveszek egy fehér kardigánt. Máris jobban érzem magam. Tegnap óta feszélyezve érzem magam emiatt.
Csengetnek.
Ajtót nyitok.
Daniel megdöbbenten néz rám.

-Nagyon.. Gyönyörű vagy! - nem találja a szavakat. Érzem ahogy arcomat elönti a forróság.
-Köszi! - behívom és megcsókolom.
-Hiányoztál ma. - leülünk a konyhában. - Nem volt ki meghúzza a tűzjelzőt. - sejtelmesen mosolyog.
-Honnan tudod? - nevetem el magam.
-Az osztályodból csak te nem voltál a suli előtt. - mosolyog. Megmerevedem. Ha rájönnek a tanárok.. Főleg az igazgató akkor kicsapnak. Ijedten meredek Danielre. - De ez csak nekem és Amy-nek tűnt fel. - mintha olvasna a gondolataimban. Megszorítja kezemet, hogy a feszültség elmúljon.
-Akkor jó! - mosolygok.
Danielt figyelem miközben élvezettel mesél a fociedzésről. Elveszve fürkészem az arcát. Olyan gondtalannak tűnik és elevennek. Mint egy negyven éves asszony úgy beszélek.. Elmosolyodom magamon.
-Most kinevetsz? - mérgesen tekint rám.
-Nem! - igazából nem tudom miről beszélt.
-Figyelsz te rám egyáltalán? - húzza fel a szemöldökét és a homlokát ráncolja.
-Háát... Próbáltam.. De olyan élvezettel meséltél, hogy elveztem szavaidban. Olyan élvezetes és... - megcsókolt.
-Aranyos vagy amikor zavarba jössz! - szabadkozik. - Nem kell mentegetőznöd! - mosolyog.
-Nem is... - na jóó.. Talán mentegetőztem. De zavarában ki nem szokott. Elmosolyodom.
-És jobban vagy már? - aggodalom tölti el az arcát.
-Jobban vagyok! Láthatod. - pedig nem vagyok jól. Rámosolygok hogy ezt a tudatot  megerősítsem benne.
-Remélem is. - szigorú de lágy a hangja. -Mit szeretnél csinálni?
-Nem tudom... Időm mint a tenger! - nevetem el magam.
-Nekem lenne egy - két ötletem... - nekem is szívem... Nekem is... Kajánul mosolyogni kezd.
-Talán... Olyan dologra gondolsz... Ami kevés ruhával történő akció lenne? - mosolygok.
-Így is mondhatjuk! - az ölébe ránt. Megcsókol. Keze a gecrincemet érinti. Elhúzódom tőle. - Valami baj van? - aggódik... Megint.
-Nem.. Csak.. Mostanság nem szeretem ha a hátamhoz érnek. - leülök a mellette lévő székre.
-Miért? - még magam sem tudom Drágám...
-Nem tudom.. - lesütöm a szemem. Nem fogom elmondani neki a rémálmaimat. Nem tartozik rá.
-Nem fogod elmondani? - kérdezi feszülten.
-Nem! - felveszem a kardigánom.
Bementünk a nappaliba és a kanapéra ültünk.
-Milyen volt a gyerekkorod? - kérdezem.
-Olyan mint más srácnak. Apám a fociért él. Ezért velem is megszerettette ezt a sportot. Mostanra nekem is a szenvedélyemmé vált.
Nyolc éves voltam mikor a szüleim örökbe fogadták Elliottot. Jó fej srác csak csendes. Az elején nagyon keveset beszélt velünk. Aztán egyre jobban megnyílt nekünk. Igaz mai napig nem beszél arról, hogy milyen volt a gyerekkora. Persze nem faggatjuk.
Neked milyen volt a gyerekkorod?
-Olyan mint minden lánynak... Igaz... Az apám elhagyott amikor hat éves voltam. Viszont ennek ellenére elég jó életem volt. Anyám mindent megadott amire szükségem volt. És persze ott van Amy. - elmosolyodom - Nagyon nagy mázlista vagyok hogy ismerem. Nagyon sok mindenben segített. Ezért hálás vagyok. Nincs testvérem de Amy olyan, mintha a húgom lenne. Mindent elmondok neki. - kivéve egy dolgot.. Gondolom magamban.
-És nem is hiányzott az apukád?
-Voltak pillanatok amikor azt kívántam bárcsak velünk lenne.. De úgy tűnik hogy így kellett alakulnia. - Daniel gyengéd csókot lehelt a fejem búbjára. 

Lassan sötét lesz. Daiellel viszont még mindig ugyan abban a pózban fekszünk. Megnyugvással tölt el a tudat, hogy itt van velem. Legalább nem vagyok egyedül.
Lassan egy napja hogy semmit nem ettem. Érzem hogy gyengülök. Ennem kellesz valamit. Persze csak ha Daniel elment. Jelen pillanatban is a kanapén fekszünk és filmet nézünk. Megcsörren a telefonom. Amy az.

-Kate! - üvölti a telefonba sírva - Gyere értem! Az erdő mellet szaladok! Siess!! Félek!! - lecsapja a telefont.

Daniel is hallotta. Rögtön a kocsihoz szaladunk. Beülünk és padlóig nyomja a gázt. Megpillantom Amyt. Daniel megáll én pedig kipattanok a kocsiból. Rohanok ahogy csak bírok. Amy a karjaim közé szalad. Nagy lendülettel a mellkasomhoz csapódik. Zihál és sír. Egy árnyék megfordul és eltünik. Összeráncolom a homlokom. Túl gyorsan tűnt el. Daniel odajön és felveszi Amyt az ölébe. Ahogy a házba érünk Amy a nappaliba felé veszi az irányt. Daniel elmegy egy pohár vízért, én pedig Amyhez megyek. Az egész teste remeg. Még mázli, hogy együtt szoktunk futni.

-Nagyon féltem Kate! - újra sír - Azt hittem meghalok.
-Mi történt Amy!?- gyengéd a hangom.
-Ép hozzád tartottam, mikor nekem jött egy srác. Azt hittem én vagyok a hibás, ezért bocsánatot kértem. Rám mosolygott én pedig tovább sétáltam. Majd valaki elkezdett követni. Egyszer láttam' egyszer nem. Mintha valami szellem lenne. Majd megállt előttem egy vörös szemű srác és gonoszan vigyorgott.. Hatalmas fogai voltak és eltűnt. Rohanni kezdtem. Aztán hívtalak. Nem voltam biztos abban hogy mögöttem van e, de én inkább rohantam. - patakokban folyik a könnye. Amy ne sírj! Nem kell aggódnod! Itt vagyok! Magamhoz öleltem. Amy csak sírt. Daniel vissza ért a pohár vízzel.
-Igyál! - adom oda a poharat. Amy belekortyol. - Éhes vagy? - mert én igen.
-Nem, köszi. - úgy érzem kicsit nyugodtabb, mint volt. - Kate.. Itt aludhatok? - ez nem kérdés!
-Persze! Én majd anya szobájában alszok.
-Köszönöm!
-Nem kell megköszönnöd!
Amy elment zuhanyozni. Daniel pedig indulni készül.
-Vigyázz magadra! - aggódik.. nagyon sokat aggódik értem.
-Ne aggódj! - az arcára teszem a tenyerem - Nem lesz semmi bajom! - szó szerint. - Tudok vigyázni magamra! És Amyre. - teszem hozzá.
-Rendben! - megcsókol. Kikísérem a kocsihoz.
-Szia Kate!
-Szia Daniel! - és a kocsiba száll.

Vissza megyek a házba. Amy még mindig zuhanyzik. Nagyon megijedt és fogalmam sincs ki a franc lehetett az. Vagyis... Van egy sejtésem, de nem lehet... Biztos hogy nem az aki megölte anyát. Remélem!
Felhívom Amy anyukáját hogy nálam alszik az éjszaka. Az anyukájának semmi ellenvetése nincs.
Megcsinálom Amynek az ágyamat és nagyjából össze pakolok. A szekrényből kiveszek egy rövid pizsama nadrágot és egy atlétát.
Bekopogok a fürdőbe. 

-Gyere! - kiáltja Amy. Ahogy belépek Amy a haját törli.
-Hoztam pizsamát! - a kezébe adom.
-Köszönöm! - kis mosoly húzódik szája sarkában.
-Megágyaztam fent a szobámban. Én anya szobájában alszok. - Amy arca elsápad.
-Azt hittem úgy alszunk, hogy velem egy szobába leszel. Mint amikor régen itt aludtam. - mégis fél.
-Ha akarod aludhatunk úgy. Felviszem magamnak a vendég ágyat.

 
Gyorsan kijöttem a fürdőből és magamnak is megágyaztam. Aggódok Amy miatt. Emlékszem mikor útóljára nálunk aludt. Anya csinált melegszendvicset és teát. Nagyon jó volt.
Amy nem akar vacsorázni. Addig erősködöm még egy szendvicset magába nem tuszkol.
Lefeküdtünk aludni.

-Fel vagy Kate?
-Igen.
-Nagyon félek!
-Nem kell!
-Olyan volt mint egy vámpír. - kihagy egy ütemet a szívverésem. - Nagy fogak és vörös szem. És iszonyat gyors volt. - most már nem sír, de én egy szót sem szólok. Elalszik.

MEGINT A sötétség. Koszos vagyok és nem hagy megfürödni. Szándékosan kínoz. Sírni kezdek. Hiányzik a nap. Az ég. A fák és a madarak. Újra szabad akarok lenni! ÚJRA!
Hallom cipője sarkának koppanását. Úgy teszek mintha aludnék. Belép az ajtón. Fény szűrődik be. A látványtól bosszús lesz.
Megüt. Nagyon fáj de nem reagálok. Ez felbőszíti és megrúg.
Iszonyatosan fáj és felkiáltok.
-Ne! - üvöltöm.
Megint megrúg és az arcomba köp. Zokogok.
-Nyüszíts Kutya! - parancsolja



Remélem tetszett a rész.
Egy hét múlva hozom a következőt!
Sziasztok!
Kate x ♥