7. fejezet

Van még tovább

Nagyon furcsa minden. Marco, Jason és Daniel is egyre furcsább. Rossz érzésem van.

-Én is beszélni szeretnék veletek! - leültem a székre.
-Először én! - mondta Daniel és megfogta a kezem. - Jasont már legalább kétszáz éve ismerem. - lesokkoltam. Egyszerűen lesokkoltam. Felnevettem.
-Azt ne mond hogy te is Jason egyik embere vagy. - Daniel nem mondott semmit. - Szóval így állunk!? Most jönne az a rész, hogy teljesen kiakadok és meggyanúsítalak, hogy valójában nem is érzel irántam semmit, mert egy ,,beépített" ember vagy és csak a munka kedvéért vagy velem. Igazából ha így is lenne leszarnám! - vettem egy nagy levegőt, elszámoltam tízig és megnyugodtam amennyire csak tudtam. -Szóval ezt tisztáztuk. - Jason felé fordultam. - Hogy lettem vámpír?
-Bonyolult.
-Van időnk hogy elmagyarázd. - válaszoltam.
-Nem értenéd meg.
-Jason! Attól hogy sokkal idősebb vagy tőlem az nem azt jelenti, hogy nem érthetem meg.
-Igaz.

Jason hosszasan magyarázta a folyamatot. Tényleg bonyolult volt, de nem kikövetkeztető.

-Szóval.. Lényegében az emberek egyik kísérlete vagyok. Nagyon tömören és érthetően.
-Igen. Viszont nem biztos az átváltozásod csak bizonyos ideig, így muszáj hogy Daniel átváltoztasson.
-Miért pont Daniel?
-Másnak engednéd? - igaza volt Jason-nek. Senkinek sem engedném meg, hogy belém harapjon. Hiába haragszok rá... Akkor is szeretem.
-Nem hiszem. - válaszoltam.
-Tudom hogy szereted és most csalódtál benne, de nem mondhatta el, én miattam. Én mondtam hogy nem mondhatja el. Sőt nem is kellett volna kapcsolatba kerülnie veled. Távolról kellett volna figyelnie. - a homlokát kezdte masszírozni.
-Akkor nem te adtad ,,parancsba", hogy legyen velem? - talán szeret.
-Nem. - Jason gonoszan elmosolyodott - Még szerencse hogy ilyen idős. - folytatta - Mert nem élte volna túl, hogy levágtam a lábait. - gondolom megbüntette.
-Még szerencse! - nevetett fel Daniel a hátam mögül. - Viszont megérte. - A szemembe nézett és elmosolyodott.

Sötét van. Hallom a láncok csörgését ahogy megmozdulok. A csuklómba vájnak. Iszonyatosan fáj.
Megint hallom a kulcsokat. Közeleg. A sarokba húzódok és a zár kattan.

-Szia Kincsem! - mondja a démoni hang. - Megtanultad a leckét. Ügyes vagy! - megsimogatta a fejem.

Megint a vaságyra fektetett. Kezem,  lábam kifeszítette és simogatni kezdett.

-Gyönyörű vagy! Ezért a kis kedvencemmel kínozlak meg ma! - elővette a kis-szikét. Üvölteni kezdtem. - Nem, nem.. Ez így nem jó! - megszorította az állkapcsom - Kussolj!! - a számra szorította a kezét.

-Kate! - felriadtam és valakit orron vágtam. - Daniel?
-Jól vagy? - a helyére roppantotta az orrát. - Hallottam hogy sikítasz. Azt hittem valami baj van. - könnybe lábadt a szemem és megöleltem.
-Itt vagyok! - szorosan magához ölelt.
-Azt hittem hogy kihasználsz. - zokogtam. - Féltem hogy átbasztál! - felnevettem és sírtam tovább.
-Mondtam hogy szeretlek nem? - nem néztem rá. - Figyelj! - az arcomat a kezébe fogta. - Életemben először érzek így valaki iránt. - megcsillant valami a szemébe, de abban a pillanatban elis múlt. Mintha megtört volna. - Komolyan mondtam hogy szeretlek. Ha csak megakartalak volna dugni, akkor már nem látnál. - felnevettem.
-Szerinted nem mentem volna utánad és beleztelek volna ki?
-Háát.. Kicsi lett volna az esélye hogy megtalálsz. - megcsókoltam.
-Soha ne hagyj el! - ez kérés volt mint parancs.
-Soha! - válaszoltam és megcsókoltam, az ágyra döntöttem, lovagló ülésbe ráültem és a szemébe néztem. - Miért sikítottál? - a kezét a feje felé szegeztem és összefontam az ujjaim, az övéivel.
-Rosszat álmodtam...
-Igen? - olyan gyorsan váltott másik pozíciót, hogy észre sem vettem.
-Igazából inkább emlék volt, mint álom. - kirázott a hideg.
-Emlék? - Daniel furcsán nézett és felállt.
-Igen. Valami baj? - Daniel az ajtóhoz sietett.
-Nincs! - elmosolyodott. - Jasonnek elfelejtettem leadni a jelentésem. Nem szeretném az újaimat elveszíteni megint. Mindjárt jövök. - és eltűnt. Leszaladtam a konyhába. Senki nem volt a házban. Marcot láttam a ház előtt. Kimentem hozzá.
-Marco! Merre ment Daniel?
-Jason-höz.
-Éés Jason merre van?
-Az nem számít. Menj be a házba!
-Nem! - egyik pillanatról a másikra az ajtóban találtam magam.
-De! - és bezárta az ajtót.

El sem hiszem! Bezárnak a saját házamba úgy, hogy szart sem tudok semmiről!
Felmentem az emeletre, kiugrottam az ablakon és az erdőbe rohantam.
Azt hiszik hogy korlátozni tudnak. Pedig nem!
Bementem a városba és bámultam a részeg fiatalokat, a kurvákat és kábítószereseket. Egy harminc emeletes házról tökéletes a kilátás. Kiszemeltem három srácot. Ha Daniel nem lenne talán az egyikkel lefeküdtem volna. Talán.
Mosolyogva ugrottam eléjük.

-Sziasztok srácok! - belenéztem az elméjükbe. Mindegyik bűnöző. Gyilkos, tolvaj, pedofil.. Tökéletesek. - Gondolom nem baj ha megöllek titeket. - elnevették magukat.

Három perc. Hmmm. Lassú voltam.
Hazafelé menet Daniel jött velem szembe. Dühös.

-Hol voltál?
-Sétálni. - és tovább mentem. - Ne aggódj! Itt vagyok nem?
-De... De ez nem azt jelenti, hogy fogod magad és elmész.
-Miért ne mehetnék el? Független vagyok, mint te!
-Igen de engem nem akarnak megölni!
-Az más... Téged nem csak most akarnak megölni.

Amióta összefutottam Daniellel, azóta hallgatom, hogy ,,mennyire veszélyes egyedül mászkálnom".
Igazából nem érdekel, mennyire ,,veszélyes" egyedül lennem. Jó, persze nagyon aranyos hogy próbál megvédeni meg ilyenek, de akkor is. Szükségem van egy kis szabadságra.
Mikor haza értünk felmentem a szobába és bezártam az ajtót. Daniel dörömbölt.

-Nem foglak beengedni! - szóltam.
-Azt hiszed nem tudok bemenni? - az ablakhoz rohantam és bezártam. Az ajtó kattant. Daniel szemei tengerkék színűvé változott.
-Daniel? - megijedtem.
-Kate! -sóhajtott - Soha, de soha ne  csinálj ilyet! - pislogott egyet és újra a régi lett.
-Rendben... Kimennél? - mutattam az ajtó felé. Egy pillanat alatt mellettem termett.
-Miért? - gonoszan elmosolyodott.
-Mert miért ne? - pajkosan rámosolyogtam. Daniel vadul megcsókolt és elment.

Átöltöztem. Felvettem egy melegítőt és egy atlétát.

-Marco! - szóltam az ajtóból.
-Igen Miss... - figyelmeztetően ránéztem. - Kate.
-Mivel nem mehetek sehova, - éreztem hogy Daniel a hátam mögött áll. - ezért muszá leszek megtanulni megvédenem magam. Ezért arra kérlek hogy legyél a tanárom. - Marco Danielre nézett.
-Rendben.
-Köszönöm.

Elsétáltam Daniel mellett ügyet sem vetve rá.
Nem haragszom rá csak itt az ideje, hogy érezze a dolgok súlyát. Igaz sokkal idősebb mint én.. És ki tudja min ment keresztül. Ráadásul most azt sem tudja mi a bajom... De leszarom. Majd megkérdezi ha annyira érdekli.
-Úgyis megfogja...
Engedtem egy pohár vizet és az asztalhoz ültem.
Daniel csatlakozott hozzám.

-Marco? - éreztem hogy elharapja a mondat végét.
-Igen.
-Miért ő? - a pohár széttört a kezembe.
-Csak.
-Haragszol?
-Nem. - elkezdtem összeszedni a szilánkokat. A csap felett álltam és a kezemből kihúztam az utolsó üvegszilánkot. Ömlött a vér a kezemből, de gyógyulni kezdett. Felszisszentem ahogy megtámaszkodtam. Daniel azonnal mellettem termett egy elsősegély dobozzal. - Mindjárt begyógyul.
-Igen. Két óra múlva. Nem vagy még elég erős, hogy egyik pillanatról a másikra meggyógyuljanak a súlyosabb sebeid.

Daniel érintésétől lángolni kezdett a testem. Annyira vágyok az érintésére, de vissza kell fognom magam.

-Nem tudok rajtad kiigazodni. - mosolyog.
-Miért?
-Csak. - visszapakolt a dobozba mindent úgy, ahogy volt. A combomra tette a kezét és megszorította. Forróság öntött el.
-Daniel a konyhában vagyunk. - mosolyogtam
-Tudom nagyobb kínzás az, ha egy újjal sem nyúlok hozzád.
-Igen? - felhúztam a szemöldököm.
-Igen. - lassan, érzékien megcsókolt.

Jason belépett a konyhába. Elhúztam volna a számat de Daniel ráharapott az alsó ajkamra és visszahúzott. Levegő után kapkodtam amikor Daniel eleresztette az ajkaimat.

-Szóval - Jason hangja feszült volt - hallom Marco lesz az edződ.
-Igen. - leszálltam a pultról.
-Gyere! - követtem Jasont.
-Jason? - az erdőben voltunk már.
-Igen?
-Jó választás Marco?
-A legjobb. - megnyugodtam - Daniel után.
-Aggódok.
-Miért?
-Azt nem tudom.
-Én szeretem őt Jason. - megálltam és könnybe lábadt a szemem.
-Apád bekattant Kate. A világ legjobb embere - Jason elnevette magát - vagyis vámpírja volt. - figyelemelterelés -  Anyáddal mikor megismerkedett szerelmes lett. Nagyon sokáig együtt voltak. Amíg apád be nem kattant. Valami eluralkodott rajta. Valami sötét. Gyereke voltál amikor anyukádat először megütötte. Az volt az első és egyben az utolsó alkalom. Kristine abban a pillanatban összetört. Tudta hogy soha nem fogja apádat látni. Dave mikor visszaért a birtokra tombolni kezdett. Volt néhány szolgáló akit megütött. Én az irodában vártam rá.

" -Mr. Winston! - biccentettem.
-Jason mondtam hogy hívj Dave-nek!  - fújt egy nagyot - El kell mennem Jason!
-Mégis hová Dave?
-A sötétség kezd eluralkodni rajtam. Nem... Nem bírom kordában tartani. - leült a székbe és a fejét fogta. Jason most először látta megtörtnek és gyengének. - Megütöttem Jason.. Megütöttem! "

Dave aznap eltűnt. Nem tudni mennyi időre. Lehet hónapokra, évekre vagy esetleg örökre.

-Akkor beszéltem vele utoljára. Rám bízta az irányítást és a biztonságod. Anyád gyilkosát pedig fogva tartjuk.

Nem tudtam mit mondjak. Végül is ha apám nem őrül meg még mindig velünk lenne.

-Anya tudta hogy vámpír igaz?
-Természetesen. Apád nem titkolózott előtte. Szerette vagyis, még szereti anyádat.
-Úgy hiányzik. - fakadt ki belőlem. Az arcomon patakokban folyt a könny. - Daniel úgy hiszi jól vagyok, de igazából nem.
-Daniel tudja hogy nem vagy jól. Tudod minden vámpírnak vannak képességei. Azt viszont nem tudom hogy neked lesz e. - kérdőn pillantott rám. - Daniel általában tud mások gondolataiban olvasni. Feltárni az emlékeit. A legapróbb titokra fényt tud deríteni, de a te gondolataidban nem tud olvasni. Neked csak az érzéseidet érzi. Ha mérges, esetleg szomorú vagy  ő ugyan azt érzi. De ez a képessége akkor kezdett fejlődni, amikor megismert téged. Azt még viszont nem tudjuk hogy a gondolatolvasás miért nem megy nálad.
-Talán mert szeret.
-Hmmm.. Van benne valami. Ha belegondolok apád képességei is kiszámíthatatlanok lettek ha anyád ott volt.

Mikor visszaértünk Marco az ajtóra volt függesztve. Vér mindenhol.

-Marco! - Jason egy szempillantás alatt leszedte a vámpírt.
-Nagyon erős vámpír uram. - jelentette ki Marco.
-Daniel? - kérdeztem aggódva.
-Utána eredt. - mondta Marco.

Marco sebei már gyógyulni kezdtek. Daniel lépett be az ajtón. Besietett a fürdőszobába és magára zárta az ajtót. Az ajtó alól vér folyt ki.

-Daniel engedj be!
-Nem. Mindjárt jól leszek.
-Kérlek!
-Nem akarom hogy így láss! - mordult fel.
-Daniel.. Kérlek! - elcsuklott a hangom. A zár kattant, az ajtó kinyílt. Daniel egyik jobb karját tőből kitépték. Az igazat megvallva ha nem is lenne meg az egyik keze úgyis jól nézne ki. Halványan elmosolyodtam és megöleltem.

Olyan jó érzés volt ahogy Kate megölelt. Lassan megcsókolt. Sós íze volt a szájának. Nagyon sokat sír mostanában. Amint véget ért a csókunk a kezem majdnem teljesen visszanőtt. Kate utolsó könnycseppje ametiszt színű volt. Az új ereje.

-Ilyen gyorsan gyógyulsz? - kérdezte döbbenten.
-Nem. Ezt neked köszönhetem. - Kate ledöbbent.
-Nekem? - felkacagott. Olyan őszintén hogy én is mosolyogni kezdtem.
-Igen.
-Ez lenne a képességem?
-Igen, de biztos van még más is csak még nem tudod.
-Van még más is... - Daniel kérdőn rám nézett - Néha betudok lépni mások fejébe. Eddig csak azokkal sikerült, akiket utána meg is öltem.. - elnevettem magam. - Tudod hogy az emberek mire gondolnak haláluk előtt, Daniel?
-Nem.
-Általában a legszebb emlékeikre. A gyerekkorukra, vagy esetleg azokra a pillanatokra amiket megbántak és nem tudnak visszacsinálni. - könnyek gyűltek a szemembe.

Nem az emberek miatt, hanem azért mert nekem nem adatott meg az hogy az apukámmal játszak. Még ha Csillagomnak vagy Hercegnőnek hívott volna. Lehet nem emlékszek rá... De nagyon hiányzik hogy itt legyen mellettem.