9.fejezet

Ismerős ismeretlen

,,Kiskutya a helyén van?
-Elég! - suttogtam. - Elég! - zokogtam. Nem bírom tovább.. - Ölj meg! - ordítottam. - Szúrj le! Szedd ki a beleimet, szabdalj össze, de ne csináld ezt tovább! Kérlek ne! - kiment belőlem minden erő.
-Hát, ha nagyon szeretnéd véget vethetek az életednek. Egy feltétellel. - gonoszan elmosolyodott és leguggolt mellém. A láncokat szorosabbra húzta, a húsomba vájta őket. Összepakolt mindent, a fő vízcsövet eltörte és elment. A szobába egyre több lett a víz.
Felszabadultam. Meghalok és minden jó lesz. Könnyek szöktek a szemembe. Lehet örömtől vagy a megkönnyebbüléstől nem tudom, de jó érzés töltött el.
A víz már a nyakamig ér. Elkezdtem énekelni. Már a nevére sem emlékszem, csak énekelek.
A szemem nyitva, mély levegő és elmerülök. A sötétség magába szívott. Egyedül, meztelenül, fuldokolva. Levegő után kezdtem kapkodni, mert ilyenkor az a normális annak ellenére, hogy tudom meghalok. Homályosan latok.. Mielőtt meghalok megpillantok egy alakot.
-Apa!"

Hirtelen kinyitom a szemem. Daniel nincs mellettem.
Éppen az ajtó kilincse után nyúlok, amikor valaki rám támad.
Hárítom az ütéseket. Kap egy jobb és egy bal egyenest, utána egy gyomorszájon térdelést. Torkon ragadom és a falnak nyomom.

-Charli? - mintha hirtelen 200 kilót fogyott volna. Be kell vallanom így még jól is néz ki.
-Szia Kate! - mosolyog.
-Mit keresel itt?
-Igazából érted jöttem. Vicces nem? - elnevette magát.
-Nem is értem miért próbálkozol ilyenekkel. - húztam fel a szemöldököm.
-Én se. - megragadta a csuklómat és a falhoz szorított torkomnál fogva. - Milyen fordított helyzetbe lenni? - az arcomba hajolt. - Éveken keresztül tűrtem hogy megalázol.
-Te is ezt tetted másokkal. - bevallom nehézkesen vettem a levegőt.
-Lehet. De nem lányokat aláztam meg.
-Végülis. Viszont az a baj - egyre jobban szorította  a torkom - hogy gyenge vagy! Tőled kisebbeket könnyű bántani, de a veled egy súlycsoportban lévő emberekkel nem szórakoztál. Inkább meghunyászkodtál és befogtad a szádat. - majdnem eltörte a nyakam. - Te gyáva féreg!

Azzal a lendülettel gyomron térdeltem, ő pedig hátra hőkölt. A Marcotól tanult mozdulatokat a szemem előtt láttam és alkalmaztam is.
Charli eszméletét vesztette.
Egy kézzel megragadtam és levonszoltam a konyhába. Daniel és Jason döbbenten nézett. Ledobtam egy székre és kikötöztem.
Marco bejött.

-Ügyes voltál! - mosolyog.
-Láttad? - kérdeztem csillogó szemekkel.
-Az egészet. - a tenyerébe csaptam és örömtáncot kezdtem járni.
-Láttad az egészet, de nem segítettél neki? - emelte a hangját Daniel.
-Igen.
-És ha meghal? Vagy ha elviszik?
-Jaj, Daniel! Nem kell aggódnod! - nyugtatgattam.
-Ha úgy alakul a helyzet közbelépek. - Marco hangja mélyebb lett. - Tudod jól hogy nem hagyom cserbe. És attól hogy a barátnőd nem kéne előre helyezni a fontossági sorrendbe! - Daniel ideges lett. Nagyon ideges.
-Fogd be Marco! - Daniel hangja fenyegető lett.
-Igaza van. - szólaltam meg halkan.
-Kinek? - kérdezték egyszerre.
-Marconak. Nem - Daniel felé fordultam. - akarom hogy miattam elhanyagold a fontos dolgokat.
-De én nem hanyagolok el semmit. Kérdezd meg Jasont. Sőt! Jobban figyelek a dolgokra.
-Akkor mit hanyagolsz el?
-Elég volt. - szólalt meg Jason. - Szóval.. Ő Charlie. - közelebb lépett és tanulmányozta. - Elég szépen elbántál vele. - rám kacsintott. - Belső kém.
-Nem értem hogy nem vettem észre. - bosszankodott Daniel.
-Nehéz lett volna. - mondja gúnyosan Marco. - Még újszülött. Alig két hetes. - állapítja meg.
-Nagyokos.. - duzzog Daniel.

Charli ébredezni kezdett. Köré álltunk és bámultuk.

-Ez király! - nevet Charli.
-Hogy jó a regenerálódásod? - gúnyoltam.
-Igen. Mintha meg se ütöttél volna.
-Mégis most keltél fel. - nevetett Marco.
-Ha, ha.. Ha nem bánnátok én most elmennék.
-Nem bánnánk csak nem engedjük hogy elmenj.
-Nincs kedvem bunyózni srácok. - kitört belőlünk a nevetés.
-Mi nem kilencedikesek vagyunk Charli. - szólalt meg végül Jason. Charli elé húzott egy széket és leült. - Szóval Charli. Tárgyaljunk! - Jason gonoszan rávigyorgott. Még én is megijedtem nem az hogy Charli.
-Gyere menjünk! - mondta Daniel és megragadta a karomat.
-Miért?
-Mert nem szeretném hogy lásd.
-Mit? - hatalmas üvöltés. Hátrafordultam és láttam Charlit kitekert karokkal. Jó volt látni, de sajnáltam. - Jólvan. Menjünk.

Daniel felkísért a szobába.

-Aludj vissza. Nemsokára jövök. - megcsókolt és visszament a konyhába.

Nem tudtam aludni. Charli üvöltése már-már a lelkemig hatolt. Akármennyire is utálom senkinek nem kívánom azt, amit ő most átél.
Majdnem elaludtam amikor kopogtattak az ajtón.

-Gyere be! - Amy volt az.
-Itt aludhatok?
-Persze! - nagyon megörültem neki.

Lefeküdt mellém, felém fordult és nem kellett beszélnünk ahhoz, hogy ne értsük meg egymást. Lassan lehunyta Amy a szemét és elaludt. Nekem se kellett sok.

,, -Kate! - Amy hangját hallom a hátam mögül.
-Amy? - Amy vámpír. - Amy! Mitől vagy tiszta vér?! Mi történt? - kezembe fogtam az arcát.
-Siessünk! - megragadta a kezem és futni kezdtünk.
-Hova megyünk? Miért kell sietnünk? Amy!
-Megtalál. - Amy hangja határozott volt.
-Ki?
-Hát apukád."

Felriadtam. Kapkodtam a levegőt mintha tényleg futottam volna. A fejem lüktetett, a lábaim zsibbadtak. Oldalra fordultam hogy lássam Amy jól van. Nagyon békésen aludt. Óvatosan kikecmeregtem az ágyból és lementem. Charlie látványától felfordul a gyomrom.. Éppen a karját növeszti. Miközben a kávémat ittam bámultam. És bámultam. A szeme csukva. Lehet halott.

-Ennyire jól nézek ki hogy csak nézel? - nehezen beszél.
-Nem. - próbáltam nem mutatni mennyire megijedtem. - Kérsz inni? - NE GYENGÜLJ EL! Gondoltam magamban.
-Ha nem téped ki utána a nyelvem, akkor igen kérek.
-Nem az hogy kitépni, de még hozzányúlni se nyúlnék. - Charlie valami nevetés félét produkált. - Semmit sem változtál.
-Ezt hogy érted? - már nyújtottam volna a poharat hogy fogja meg, de rájöttem hogy nincs keze.
-Meg kell itatnod Kis csillag. - mosolygott.
-Azt csak szeretnéd! - horkantottam. Kerestem egy szívószálat és elé tartottam a poharat. Megitta az egész pohár málnaszörpöt.
-Köszönöm!
-Ugyan.
-Miért vagy velem kedves? - felhúztam a szemöldököm.
-Ez komoly? Nézz magadra. Még a keselyűk is megsajnálnának és otthagynák a rothadó tested a pusztában. - Charli elnevette magát.
-Igaz-igaz.
-Jason?
-Elmentek a főnökért. Kiszedték belőlem amit akartak. Bár ha elém álltál volna egy melltartóba, akkor is elmondtam volna. Nem kellett volna ez a megkínzós herce-húrca. - be kell valljam zavarba jöttem.
-Igen?
-Tudnád mióta szerelmes vagyok beléd.
-Nem vagy az esetem.
-Igen? - elmosolyodott. - Annak ellenére is hogy lefogytam?
-Igen. - ne hazudj Kate!
-Na mindegy. Jó party lettél volna. - elnevettem magam. Odaálltam elé és az arcába hajoltam.
-Túl sok embert bántottál ahhoz hogy én megcsókoljalak. De.. Kapsz egy utolsó csókot. - megcsókoltam Charlit. Charli egyre vékonyabb és vékonyabb lett. Mire végeztem szinte csont vékonyra fogyott.
-A halálos csók. - Charli tenyerében egy kis tűzcsóva jelent meg. - Mindig is szerettelek! - Charli elporladt. Felégett.
-Kate! - Marco volt az.
-Marco. - halálra dermedtem. - Én.. Én nem akartam.
-Semmi baj. Hozom a seprűt.
-Marco!
-Igen?
-Mit csináltam? Milyen csókról beszélt?
-Ez a halál csókja. Egy képesség. Majd idővel megtanulod használni. - mosolygott.
-És Daniel? Neki nem lesz baja?
-Nem hiszem. Ki kell próbálnod.
-Szeretnéd látni, mi?
-Még szép. - és elment a seprűért.

Nem sokkal később megjött Daniel és Jason.

-Hova tűnt Charli? - kérdezte Jason.
-Meghalt. - Daniel gyanúsan nézett rám.
-Nem engedted el ugye?
-Biztos! Minek engedtem volna el?
-Nem tudom. - Danielt félrehívtam a nappaliba.
-Figyelj Daniel. Kaptam egy új képességet. - Daniel szeme felcsillant.
-Mit?
-Marco azt mondta hogy a ,,halál csókja".
-És Marco azt honnan tudja?
-Megcsókoltam Charliet. Tudtam hogy meghal. És Marco végig nézte. Charli csont vékony lett közben. Utána bevallotta hogy mindig is szerelmes volt belém és felégette magát.
-WoW.
-Attól tartok hogy nem foglak tudni megcsókolni. - könnyes lett a szemem.
-Ne aggódj! - Daniel megcsókolt. Nem történt semmi. - Nem lesz baj.
-Jolvan.

Megint elkezdődtek az edzések. Most viszont Daniel volt az edző. El kell mondjam ha harcról van szó nagyon kemény kezű. Nem olyan volt mint Marco.

-Marco jobb volt. - jegyeztem meg harc közben.
-Nem volt jobb.
-Miért?
-Túlságosan engedékeny.
-Annak ellenére hogy vele nem szexelek. - a földre tepertem.
-Nem mondhatni hogy olyan sűrűn hancúrozunk. - én kerültem alulra.
-Lehet hogy nem. De ha igen - összekulcsoltam a lábammal a derekát és az ágyékához nyomtam a csípőm. - akkor nagyon. - a tőr ami a kezembe volt Daniel nyakához szorítottam. - Ne hagyd hogy eltereljék a figyelmed Daniel! - megcsókoltam és felálltam.
-Nem is tudom kin nincs melltartó. - mosolygott.
-Nem is tudom kin nincs boxer.
-Ügyes. Gyorsan tanul.

Éppen vizet engedtem a poharamba amikor Jason megjelent.

-Kate!
-Igen Jason?
-Elszeretnélek vinni valahova. - halálosan komolyan mondta.
-Hát rendben..
-Vegyél fel egy melltartót és indulhatunk.
-Tessék! - Daniel letette a pultra a melltartómat.
-Köszi. - bementem a fürdőbe, még gyorsan megmosakodtam és indultunk. - Mehetünk!

Fogalmam sem volt merre megyünk. Csak követtem Jasont. Ha kétszáz kilométert nem tettünk meg akkor semmi. Sőt, lehet kétszer annyi volt.
Egy sötét erdőben vagyunk jelenleg. Büdös rothadó hús szag van. Néha - néha látni egy - két hullát. Mintha az pokol játszótere lenne. 

Jason hirtelen megáll. Egy hatalmas hegy lábánál állunk. Öngyilkosság lenne oda felmászni. Még egy vámpírnak is. Hónapokig mozdulatlan lennék.

-Megjöttünk. - jelenti ki Jason.
-Ide? Minek jöttünk ide Jason?
-Nem emlékszel erre a helyre?
-Nem!?
-Gondoltam. Itt tartózkodott a legtöbbet apád. Az otthona lényegében. Vagyis csak volt az otthona.

Gondolom nem a külsejét kell nézni. Belülről biztos egy fényűző palota. De lehet hogy csak egy sima ház. Nem tudom.

-Emlékszel a dalra? Amit mindig énekelsz?
-Csak a dallamát tudom. - elkezdtem dúdolni. Az volt a kulcs. Megnyílt egy kis ajtó.
-Gyere! - Jason megindult befelé. Félek bemenni. - Ne félj. Itt nem kell.

Bementem. Egy sötét folyosón mentünk végig. Azután egy nagy fehér - arany borítású ajtó előtt álltunk.

,, Aki a haragtól nem lát az a lábat be ne tegye! Házamba két nő léphet be a lányom és nejem."

Hangosan olvastam a sorokat. Az ajtó kinyílt, Jason pedig belépett. Apám illata megcsapta az orrom. Szemeimbe ok nélkül könnyek szöktek. A kandallóhoz mentem. Családi fotók. Anya, apa és én. Sosem láttam ezeket a képeket.

-Amikor napokra eltűnsz, akkor ide jössz ugye?
-Igen. - Jason bánatos lett. - Tudom hogy nincs itt senki. Apád már rég elment, de ha ide belépek olyan mintha mindig velem lenne. Van hogy beszélek hozzá. Persze nem jön válasz. Honnan is jönne. Hiányzik. Nehéz úgy csinálni a dolgokat ahogy ő csinálta. Az elején nagyon sokat hibáztam. Olyankor mindig idejöttem. Volt hogy hetekre vagy hónapokra eltűntem. Még a mai napig ő tartja bennem a lelket. Néha megcsap az ő illata. Mintha tényleg itt lenne mellettem. Néha egyáltalán nem érzek semmit. Tudom hogy nem halt meg. Ismerem! - horkan fel. - Amíg te itt vagy addig nem. Meg amúgy is túlságosan makacs egy vén  vámpír. - kacagott Jason. 

Most először látom sebezhetőnek. Megfogtam apa képét és összekuporodtam a kanapén. Hatalmas, piros, bársony kanapé volt.

-Hogy ismerted meg apát? - Jason elmosolyodott.
-Tudod Kate ezer évvel ezelőtt csak egy szegény férfi voltam. Volt egy feleségem Jane és egy kisfiam Richard. Minden nap keményen dolgoztam azért, hogy ne haljunk éhen. Asztalos voltam. Egy nap leadtak egy hatalmas rendelést. Négy méter hosszú asztal, aranybevonattal, juhar fából. Elkészítettem az asztalt. Életem legszebb, legprecízebb asztala lett. Bejött a megrendelő. Magas, széles, határozott, már - már ijesztő. Ez volt az apád. Megköszönte a munkásságom és meghívott magához ebédre. Visszautasítottam az ajánlatot a családom miatt, de felajánlottam neki hogy jöjjön el hozzánk másnap vacsorára. Természetesen beleegyezett. Aznap este hazafelé menet rám támadtak. Mivel apáddal üzleteltem azt hitték, hogy háborúra készülünk. Hogy miért? Azt ne kérdezd. Feküdtem az utca közepén. A hangszálaimat kitépték, a csuklóim és a lábaim eltörtek. Senki nem látott. Egyszer csak megjelent Dave. Felkapott a karjába és elvit. Már halott voltam.  Egy nap a fényre keltem fel. Egy hatalmas szobába feküdtem. Nem tudtam hol vagyok. A feleségem hangját hallottam. -Jane! Kiabáltam. Kipattantam az ágyból és csak mentem. Dave utánam szólt. ,, Nem tartom jó ötletnek asztalos." Persze megkérdeztem hogy miért. A válasz csak annyi volt hogy négy év. Nem értettem ezért elmentem.  Kopogtam és Jane ajtót nyitott. ,,Jane!" mondtam döbbenten. Jane csak bámult. Azt hittem a külsőm változott meg, de nem. Jane kinyújtotta a kezét és mosolyogva csak ennyit mondott ,, Jó estét! Miben segíthetek?". Döbbenten, csalódottan álltam az ajtó előtt. Richard kiszaladt az anyjához. Akkor láttam őket utoljára. Visszamentem apádhoz és kérdőre vontam. Kitörölte az emlékezetüket mert őket is megtámadták. Elfelejtettek engem. Természetesen haragudtam apádra, de köszönettel tartoztam mert megmentette az életem. Utána kezdtem rájönni a képességeimre is. Dave a legjobb mester a világon. Kár hogy nem emlékszel rá.
-Jason, milyen volt látni meghalni a családod?
-Azt nem lehet elmondani.
-És hiányoznak?
-Persze. A mai napig néha. De az már rég volt. Nagyon rég.

Ezután Dave megmutatta a konyhát.

-Ez az - az asztal?
-Igen.
-Gyönyörű!

Bementem apa hálószobájába. Befeküdtem az ágyba és magamba szívtam az illatát. Elmentem a fürdőbe. A kád akkora volt majdnem mint egy hatalmas medence. Megengedtem vízzel és fürödtem egyet. Lubickoltam, úsztam a vízbe. Ezután felvettem apa egyik fehér pólóját és befeküdtem az ágyba. Hamar álomba szenderültem.

,,-Kate! - szólít egy férfi.
-Igen?
-Hamarosan találkozunk!
-Fenyegetés vagy figyelmeztetés?
-Felkészülés..."